Lendületben!

2011 február 9. | Szerző: lafemme1 |

 Úgy tűnik, hogy rendeződni látszanak a dolgaim. Próbálok segíteni, ugyan ez most már nemcsak rajtam múlik, de én megtettem, amit meg kellett tennem. Felajánlottam a segítségemet őszintén, elmondva, hogy én indítottam a lavinát. Két napig háborgott a lelkem, és tudtam, hogy elébe kell menni annak, amit elrontottam. Egy angyal a leányzó, és tiszta szívemből szeretnék segíteni. Úgy érzem, hogy az Isten velem van. Tényleg. Mikor nagyon elbízom magam, hogy igen, jó vagyok, akkor utána mindig ad egy olyan feladatot, ami ugyan megoldható, de verejtékezek. És ez az életemben mindig is így volt, sajnos csak most felnőttkoromra jöttem erre rá, hogy nem szabad a sültgalambot várni. És amióta ezt tudatosan figyelem, tudatosan értékelem is. És megélem a rosszat úgy, ahogy megérdemlem. Néha úgy érzem, hogy az angyalok vagy az Isten a tenyerén hordoz, mert sosem kaptam meg és soha nem is fogom megkapni a teljes vágyamat, de azért néha kapok belőlük kóstolót. És ami a legfontosabb számomra, hogy legtöbbször akkor kulcsolom imára a kezem, amikor megköszönök valamit valakinek. Mert valami vagy valaki biztosan létezik, valami értelme van annak, hogy ennyi mindent érzek és tapasztalok. Hogy volt régi életem, és lesz jövőm. Biztos vagyok benne, hogy előző életemben nagy szenvedélyben éltem, amit a mostani életemben nem kapok meg mindig. Ezt majd pár éven belül tisztázom is. Tudni szeretném.

Ma megint jött az egyik plátói vágyam. Hát bolond vagyok én, de imádom. Persze csak ilyen keretek közt, hogy látom a szemét, ahogy ráncolja gondterhelt arcát, aztán mosolyogva odajön. Semmi kikezdés, de mmindig valami kedves szó. Hm… Kisímítanám a homlokán a ráncot! :-))) Egyszerű ember, és a tekintete.

Hoppá! Ma reggel megint összefutottam a köszönésügyilegfura alakkal. Hát mosolyogva köszönt jó reggelt-et, mintha ez mindig is természetes lett volna. Persze én  hűvösen visszaköszönök, bunkó nem vagyok, mégis örülök, hogy most megint kénytelen az arcomba nézni. Azzal kezdődött még kb. három éve, hogy jöttem-mentem a picurokkal és még babakocsis állapot volt. Hogy miért, azt nem tudom, de az első találkozáskor ledöbbentem, hogy mit keres egy ilyen kaliberű pasi itt a környéken. És ilyet már évek óta nem csináltam, de utánanéztem. Ezt soha nem szoktam, nem lihegek én látványosan senki után, de akkor utána kellett néznem. Ez megtörtént még egyszer talán, és azóta basszus, mintha elvágták volna. Ha nem szomszéddal volt, akkor keresztül nézett rajtam. Nem köszönt. Én meg csodálkoztam, mert tudtam, hogy ennek semmi jelentősége nincs és csodálkoztam, hogy mi ez a taplóság. Abból a korból mindketten kinőttünk, hogy nem merünk köszönni. Akkor meg? Túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a dolognak, de valami fura vibrálást érzek és nem lent, hanem a szívemben. Ez már komoly dolog. Valami különös érzés fog el, ami a lényéből adódhat. Az a magabiztosság, az a szép szem, az az erő, ami látszódik rajta.

Most a háttérben ENYA-t hallgatok, nem tudom, hogyan tudom ide feltölteni, de majd megtanulom.

Szóval visszatérve a plátóihoz, úgy érzem, megtaláltuk egymást. Plátóilag. És ennyi elég, bőven. Nem akarom én az életemet felforgatni, a másét viszont tiszteletben tartom. De gondolatban mint a hurrikán… 🙂 Így szép az élet!