Nosztalgia :-(

2011 február 13. | Szerző: lafemme1 |

 Életemben egyszer voltam szerelmes. Összesen tizenvalahány fiúval-férfival volt szexuális kapcsolatom. Az utóbbi tíz évben két férfi volt az életemben, a többi még a fiatalkori időkben volt.

A szerelmem elvesztését soha nem tudtam feldolgozni, a mai napig fáj. És azzal, hogy ápolom magam, hogy ne úgy nézzek ki, mint a többi szürke xxx-es anyukák, hanem maradjak nő, azt neki is köszönhetem. Mert az a tudat van bennem, hogyha látna, biztos örülne, hogy azért jó karban vagyok még így 15 év után is.

Egyszerűen az volt a baj, hogy nem tudtam szeretni. Nem mertem. Nagyon ritkán vagy talán csak pityókás hangulatomban mondtam ki, de egyszerűen nem értettem, hogy belém nagyon szerelmesek. Nem hittem magamban. Jókat buliztunk, ittunk, sírtunk, nevettünk, de az az egy-másfél év tele volt fájdalommal. Voltak szép napok, de mivel nem volt meg a saját privát szféránk, nem tudtunk kibontakozni. Ma már másképp csinálnám. De fáj, most is.

Közösségi oldalakon lopva láttam, hogy mi történt vele nagyjából. Örülök neki, hogy révbe ért, de a szemébe belemagyarázok egy kis fájdalmat felém. Megszenvedtük az elválást, és a szex akkor volt jó, mikor dobott, és volt barátnője és titokban találkozgattunk. Ez az én sorsom. Titokban kapom meg a jó szexet. Ez több, mint 10 éve volt. Persze nem csak akkor volt jó, de akkor én sokkal felszabadultabb voltam. És szabad. Amit élveztem is, meg nem is, nagyon szégyelltem, hogy egyedül vagyok. Pedig hagynom kellett volna magamat szenvedni. És minden nap, minden órában a fejemben van, valamiért mindig gondolok rá. Néha abban reménykedem, hogy az utcán járva látja a logó-kat és arról én jutok az eszébe. Én voltam az első az életében, de akkor még nem tudtam kifejezni a szerelmemet, és óriási hibát követtem el azzal, hogy kislányos maradtam, pedig belül már nő voltam, csak nem hozta ki belőlem a nőt, én meg nem mertem bátornak lenni. Nem magamat adtam, hanem nagyon visszafogtam magam. Később kellett volna találkoznunk. Sokkal. Olvasom a régi írásait, és áthatja a szívemet ez a szerelem. Talán ezt hajtom, ezt keresem. Bár újat már nem akarok az életemben nagyon. Soha senki nem tud ilyen őszinte érzést adni, mint ő akkor nekem. Viszont én nagyon elcsesztem, de akkor sem maradtunk volna együtt, ha mindent jól csinálok, mert én voltam neki az első. Ő nekem az ötödik-hatodik. Nem voltam azért arányosan ennél tapaszaltabb, csak ő nekem akkor kisfiús volt, és valahogy nem mertem azt a nőt adni, aki akkor már voltam. Játszottam a kislányos szerelmest, közben pedig érett gondolataim voltak. Idomultam az ő viselkedéséhez, ami nagy hiba volt, mert aztán ő is idomult vissza hozzám, és mindketten azzal rontottuk el, hogy nem mertünk igaziak lenni.

Most már mindegy, eltelt az utolsó találkozás óta 11 év. Még egyszer összefutottunk, az esküvőm előtt. Akkor jártunk jegyesoktatásra a templomba, és miután találkoztam a barátnőmmel, siettem, hogy nehogy elkéssek. De amikor megláttam őt, eléugrottam. Azt hiszem akkor még azzal a csajjal volt, akiért elhagyott. Beszélgettünk, és viccesen mondta, hogy na, nehogy aztán felbontsam az eljegyzésedet. Ugyanolyan kisfiúsan, zavarosan, mint ahogy nem illett hozzá. Sajnos ezt hoztam ki belőle akkor is. Most már ennyi év elteltével tuti nem, de mindig volt benne valami gátlásosság, pedig jó ember, jó pasi. De itt él a szívemben, és kérem az égieket, hogy hadd találkozzak vele véletlen. Kérlek, Te Isten, Te Angyal, Te Gondviselő. Szeretném a szemét látni. Lehetett volna közös jövőnk. De nagyon fájdalmas döntés volt, hogy inkább ne. Sokat-sokat sírtam, és milliószor bocsánatot kértem, ma 12 éves lenne. De élhettem volna a tesómmal egy szobában vele. Nyomor a köbön lett volna, és szegény kicsi sínylette volna meg. Mai eszemmel vállalnám. Egyszer kérdeztem a barátnőmet, hogy akkor miért nem úgy gondolkodtam, mint ahogy ma? Mennyivel magabiztosabb és határozottabb lettem volna. És mennyivel egyszerűbb lett volna. Erre azt mondta a barátnőm, hogy ha akkor ilyen lettem volna, ma nem ilyen lennék. Ehhez kellett egy bizonyos időt megérni.