Utolsó februári napok

2011 február 27. | Szerző: lafemme1 |

 Köszönöm 2011, hogy észhez térítettél. Köszönöm, hogy lendületet adtál. Tudtam már újévkor, hogy ez egy jó év lesz. Éreztem, hogy amennyit nyűglődtem az utóbbi években, ezt nem így szeretném a későbbiek során. És lám-lám, a madárka kiröppent a kalitkából.

Magamhoz képest rég írtam, de a múltkori keddet vártam legutoljára. Jó volt kedden. Reggeltől estig jó volt. Készülődtem, vidám voltam, találkoztunk és jó volt. Hálás vagyok neki, hogy van, hogy lesz és volt. Jó akartam lenni, és adni-adni-adni.  Azóta teljesen más vagyok. Ugyan a munka terén kaptam egy kis feladatot, gondolom a drága gondviselőtől, nehogy büntetlenül élvezzem ezeket az órákat, de így ki van egyenlítve a számla. Sinen vagyok. Délután meg egy gyöngyörű babát tartottam a kezemben másfél órán keresztül, ez pontot tett az i-re, illetve az esti összebújás itthon a gyermekeimmel.

Megint azt érzem, hogy szerelmes vagyok a világba. Hogy kellenek az embereim. Múltkor is jött az egyik plátói vágyam, imádom a szemét. Mindig beszélünk egy-két dologról, kit érdekel a rutin munka, és olyan jóóóó…

Mikor ilyenkor a tükörbe nézek, olyan huncutnak látom magam. Mikor elkezdtem a 100% női életemet élni (feleséganyabarátnőismerősszeretőén státusz), belenéztem a tükörbe, hogy ez normális dolog? Nem szégyellem magam? És tudjátok mit láttam? Ezt a szemtelen huncutságot. És akkor azt mondtam, hogy ha nem szégyelled magad, ha ezt akarod, és így vagy százas, akkor ez az te igazi életed. Mert ha megbánást láttam volna, gondterheltséget, akkor változtattam volna. De jóban maradtam magammal, és a tekintetem igaz.

Minek is hívtam a nemköszönős vágyamat? Már nem emlékszem. De jár a fejemben. Folyamatosan. Konkrétan nem futottunk össze mostanában. Mélyen a lelkemben van, ezért furcsa nekem. A lelkemben, pedig nem is ismerem. Valamit látok vagy szeretnék benne látni, nem tudom. Nem kalandból, nem szexből…

Fura a lélek. Én még nagyon sokat szeretnék élni, megélni az öregség minden napját és nyugodtan élvezni azokat az éveket. Ehhez már most alapozok. Emlékek, fájdalmak, örömök, sok mindenre kell majd emlékeznem, ha  már megszülettem. Bár, mindenki ugyanott köt ki…