A vágy…

2010 október 4. | Szerző: lafemme1 |

 Ma megint éreztem. Jó volt nőnek lenni, jó volt, hogy figyeltek rám megint. De nem ezt akarom elérni. Végre én szeretnék másra figyelni. Most azt hiheted, hogy testi kapcsolatról beszélek. Az is fontos, de most nem erről van szó. Figyelem az embereket, figyelem, hogy ők hogyan figyelnek rám. A fiatalokon nézem, hogy még mennyire mások, mint amilyennek igazán lenni szeretnének, nézem a középkorúakat, hogy mennyire megaszottan élnek (néha talán én is ehhez hasonlítok), és nézem a szép Öregeket! Elcsodálkozom magamon, hogy miket veszek észre rajtuk. Látom a régi igazolványokon a fiatalkori képüket, rájuk nézek, elmosolyodok, és lejátszódik bennem egy élet, hogy vajon mi minden történhetett velük azóta, mióta az a kép készült. Mit tudnának mesélni, mit csináltak volna másképpen, és mi zajlott le bennük azalatt a több évtized alatt. Biztos ők is vágytak, valamire, valakire, és meghallgatnám őket, hogy most hogyan emlékeznek. Sok idős embernek gyönyörű a bőre. Azok a finom, puha ráncok, szinte a bababőrhöz hasonlít, amikor ápoltan megjelennek és véletlenül hozzájuk ér a kezem. Mennyi helyen járhatott, miket írhatott és érinthetett vele. És ilyenkor nem érzem magam hűtlennek, mert biztos közülük is páran megjárták a lélek mély bugyrait.

Szóval ma is éreztem azt a melegséget, azt a mély szeretetet, ami átjárta a testemet. A szem, a hang, az élet, mind olyan hatással volt rám, szerettem volna megismerni jobban, de tudom, hogy nem tehetem. Vagy ha megtenném, hívatlanul belemártóznék egy idegen ember életébe. Ezt nem szeretném. Viszont látom a tekinteten, hogy bízik bennem, de neki ennyi elég és hogy ez így nekem is elég. És tudom, hogy legközelebb még jobban fog bízni bennem. És titkon szeretnék a barátja lenni, a bizalmasa, és ha egymás mellett lennénk, nekem elég lenne, ha csak ölelne és mesélne. Mert annak nincsenek következményei, nincsen akkor lelkifurdalás, magyarázkodás. Mivel mindig óvatos vagyok, mert nem tartozik rám minden ember életének történései, csak tapogatózok, és olyan jól esik, ha figyel rám, és megérti, hogy igen, szeretném hallani, hogy mi történt és mi fog történni. Nem én vagyok a lényeg, hogy magamról beszéljek, hanem az, hogy ő miként éli meg azt a helyzetet, amiben van, és ahogy belekerült. Én soha nem beszélek magamról, mert ha beszélnék, sokan szomorúnak látnának, lehet, hogy látnak is, és tudom, hogy ezt szeretik bennem, hogy őszintén érdeklődök, de csak azokról akiket szeretek, vagy szeretnék szeretni. Nálam ez kiváltság, és aki a körbe belekerül, az életem végéig számíthat rám. Akár csak egy pillantás erejéig, egy szó, egy összenézés. És ezzel egyidejűleg elkezdődik az álmodozás, a “mi lenne, hogyha…” Itt érzem, hogy baj van, nagyon nagy baj. A vágyam nem jut el az élvezetig gondolatban. Testben igen. Ez egy külön fejezet, visszatérek még majd ehhez a témához. Szeretném újra érezni, ahogy lefekszem az ágyamba, vagy ahogy csak ülök a kanapén és bambulok, hogy rá gondolok, és a szánk összeér. Máskor ez hatalmas vágyat keltett bennem. Hogy a két puha finom száj összeér, megérint, és kis kóstolgatás után belemarkolunk egymás hajába, és szinte elélvezünk a csóktól. Most már nem ezt érzem, nem tudok idáig eljutni. Szeretnék szeretni, de elhidegültem. Felületesen szeretek, és talán ezért nem találok vágyra. Nemrég azért közel jutottam hozzá, de pár hétig tartott, aztán megint kiürültem teljesen, csak amikor megláttam, mosolygtam magamban, hogy igen, nemrég veled voltam álmomban, és amikor beszéltem vele, megnyugodtam, lecsillapodtam. Mert én úgy érzem, hogy addig élek, amíg vágyok…