Magamnak
2011 március 2. | Szerző: lafemme1
Ezt most nem teszem ki.
Van egy pasi, aki már kb. másodszor jön be. Tegnap is, ma is volt. Vállalkozó, 5. kerületi, de most errefelé lakik és hozzánk jár. Tegnap amikor jött, néztem, hogy hú de jó pasi, hm. Aztán ma is jött, már “ismerősként” köszöntöttük egymást, de sajnos elég hűvös még a beszélgetés. Azt hiszem, hogy túl diplomatikus vagyok. Mint egy gép, mert nem akarom átlépni a hivatalos modort, de nem is akarnék ilyennek látszani. Nehéz eltalálni. A fotósnál már lazán megy, imádom őt is a borostáival együtt. De a mai… Láttam tegnap, hogy a végén amikor a szemébe nézek, pislog sűrűn. Csak mertem remélni, hogy nőként néz rám. Ma is okoskodtam neki egyet a számlával kapcsolatban, tehát butának nem fog tartani, de azért jó lenne ha nőként is rámnézne. Ez a bajom, hogy legalább egy-két férfi jöhetne az életemben, dehát így nem fog. Máshogy meg nem nagyon megy. Marad a Laci és senki? Az egy kicsit uncsi. Az öreget meg már nem is kívánom. Néha jó a szex és kész.
Remélem, hogy jön még hozzám a pasi, főleg, ha már erre lakik. Volt tegnap más férfi is, imádom ezeket a 45 éves körülieket. Odavagyok értük…
20110305
Egy hét múlva lesz a fotózás. Voltam ma a Dorkánál, hoztam pár jó cuccot, majd a jövő hétig még összeszedek magamtól is. Lehet, hogy most jövök rá igazán, mi az ami öltöztet. Hiába van ezer cuccom, kb. 10-et hordok egyfolytában. Úgyhogy leltározás kezdődik lassan. Jó, hogy két napig nem megyek dolgozni, lesz időm ide-oda tenni magamat. Összeszedem a gondolataimat és papírra leírom, hogy milyen képeket szeretnék, hogy ne akkor kelljen bizonytalankodnom.
Pasihiányom van. Nézem az embereket, ki jöhetne szóba. Most a 45 év körüli, őszes hajúak azok, akik a fantáziát beindítják bennem. Tegnap láttam egy párt,
Pá 2011 február
2011 február 28. | Szerző: lafemme1
Kedves 2011 február!
Örömmel tudatom, hogy pár óra és elbúcsúzunk egymástól. Nem valami jó passzban voltál, hát jól meg is járattál, de azért adtál egy kis jót is. Úgy érzem elfáradtunk egymástól és remélem kedves 2011 március mi nagy örömök elé nézünk. Kellett ez a hónap is, mert ettől kaptam erőt, és felébredtem a Csipkerózsika-álomból, hogy a sült galambért meg kell dolgoznom. Úgyhogy megtanultam a leckét, építő jellegű volt.
Mi vár ránk Március? Vidámság, szeretet, egy kis izgalom, és jókedv. Izgalom. Ezt most nem szexuálisan értem. Jön valami az életemben, ahol én lehetek. És nem mutogatni akarom magam, hanem tudni, hogy van egy adathordozó, ahol én vagyok rajta és az enyém. Egy részét megmutatom, egy részét nem, de meglesz az utókornak az, ahogy még “nagyanyánk a haramdik x-ben így nézett ki”. És már múlt hét óta alapozok rá lélekben. És sok mindenkinek tetszik az ötlet, izgalmasnak találják és pozitívan állnak hozzá.
Itthon rémes az emberrel. Egy megöregedett vén f… Komolyan mondom, ha nem nyafogna ennyit… Sajnálom én, segítenék rajta, de amit kaptam én a segítségért hétvégén, hát azt eltettem a tarisznyámba, és most abból merítek mérget. Rohadt bunkó volt. Kérdeztem, hogy nagyon fáj? Hívjak mentőt. Nem mondott semmit, csak sírt. Én meg azt mertem mondani, hogy ne legyél olyan, mint a gyermeked, hogy ha valami bajod van, nem mondasz semmit, mert akkor nem tudom, hogy mikor kell hívni a mentőket. Mert már volt ilyen, és nekem igenis el kell döntemen, hogy melyik az a pont, amikor gáz van. Nyilván nem kedvesen mondtam, hanem mérgesen-aggódva. És csak mondtam a magamét, hogy nem viccből csinálom, hanem komolyan mondom ezt, mert van alapja. Igenis, került már félnyomorékon kórházba, sírva. És ha nem kerül kórházba, hanem itthon kifekszi, azzal nem biztos, hogy jót cselekszek. Pár perc múlva még mindig indulatosan magyaráztam neki féltésem okát, erre mit mond: Ne beszélj így velem, mert pofánváglak… Pompás vasárnapom volt, még jó, reggel megvettem a Psziché-t és azt olvastam egész nap a kanapén. És örültem, hogy nem csak belőle áll a világom, mert megpusztulnék. Ma mondtam is neki, hogy csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy felmosórongynak nézzem, mint férfi, ugyan most még csak a felmosónál tartok, de nem áll messze a rongytól…
És mégis boldog vagyok, mert magam vagyok és imádom a gyerekeimet, kollégáimat, barátaimat, szomszédaimat.
Utolsó februári napok
2011 február 27. | Szerző: lafemme1
Köszönöm 2011, hogy észhez térítettél. Köszönöm, hogy lendületet adtál. Tudtam már újévkor, hogy ez egy jó év lesz. Éreztem, hogy amennyit nyűglődtem az utóbbi években, ezt nem így szeretném a későbbiek során. És lám-lám, a madárka kiröppent a kalitkából.
Magamhoz képest rég írtam, de a múltkori keddet vártam legutoljára. Jó volt kedden. Reggeltől estig jó volt. Készülődtem, vidám voltam, találkoztunk és jó volt. Hálás vagyok neki, hogy van, hogy lesz és volt. Jó akartam lenni, és adni-adni-adni. Azóta teljesen más vagyok. Ugyan a munka terén kaptam egy kis feladatot, gondolom a drága gondviselőtől, nehogy büntetlenül élvezzem ezeket az órákat, de így ki van egyenlítve a számla. Sinen vagyok. Délután meg egy gyöngyörű babát tartottam a kezemben másfél órán keresztül, ez pontot tett az i-re, illetve az esti összebújás itthon a gyermekeimmel.
Megint azt érzem, hogy szerelmes vagyok a világba. Hogy kellenek az embereim. Múltkor is jött az egyik plátói vágyam, imádom a szemét. Mindig beszélünk egy-két dologról, kit érdekel a rutin munka, és olyan jóóóó…
Mikor ilyenkor a tükörbe nézek, olyan huncutnak látom magam. Mikor elkezdtem a 100% női életemet élni (feleséganyabarátnőismerősszeretőén státusz), belenéztem a tükörbe, hogy ez normális dolog? Nem szégyellem magam? És tudjátok mit láttam? Ezt a szemtelen huncutságot. És akkor azt mondtam, hogy ha nem szégyelled magad, ha ezt akarod, és így vagy százas, akkor ez az te igazi életed. Mert ha megbánást láttam volna, gondterheltséget, akkor változtattam volna. De jóban maradtam magammal, és a tekintetem igaz.
Minek is hívtam a nemköszönős vágyamat? Már nem emlékszem. De jár a fejemben. Folyamatosan. Konkrétan nem futottunk össze mostanában. Mélyen a lelkemben van, ezért furcsa nekem. A lelkemben, pedig nem is ismerem. Valamit látok vagy szeretnék benne látni, nem tudom. Nem kalandból, nem szexből…
Fura a lélek. Én még nagyon sokat szeretnék élni, megélni az öregség minden napját és nyugodtan élvezni azokat az éveket. Ehhez már most alapozok. Emlékek, fájdalmak, örömök, sok mindenre kell majd emlékeznem, ha már megszülettem. Bár, mindenki ugyanott köt ki…
Nosztalgia :-(
2011 február 13. | Szerző: lafemme1
Életemben egyszer voltam szerelmes. Összesen tizenvalahány fiúval-férfival volt szexuális kapcsolatom. Az utóbbi tíz évben két férfi volt az életemben, a többi még a fiatalkori időkben volt.
A szerelmem elvesztését soha nem tudtam feldolgozni, a mai napig fáj. És azzal, hogy ápolom magam, hogy ne úgy nézzek ki, mint a többi szürke xxx-es anyukák, hanem maradjak nő, azt neki is köszönhetem. Mert az a tudat van bennem, hogyha látna, biztos örülne, hogy azért jó karban vagyok még így 15 év után is.
Egyszerűen az volt a baj, hogy nem tudtam szeretni. Nem mertem. Nagyon ritkán vagy talán csak pityókás hangulatomban mondtam ki, de egyszerűen nem értettem, hogy belém nagyon szerelmesek. Nem hittem magamban. Jókat buliztunk, ittunk, sírtunk, nevettünk, de az az egy-másfél év tele volt fájdalommal. Voltak szép napok, de mivel nem volt meg a saját privát szféránk, nem tudtunk kibontakozni. Ma már másképp csinálnám. De fáj, most is.
Közösségi oldalakon lopva láttam, hogy mi történt vele nagyjából. Örülök neki, hogy révbe ért, de a szemébe belemagyarázok egy kis fájdalmat felém. Megszenvedtük az elválást, és a szex akkor volt jó, mikor dobott, és volt barátnője és titokban találkozgattunk. Ez az én sorsom. Titokban kapom meg a jó szexet. Ez több, mint 10 éve volt. Persze nem csak akkor volt jó, de akkor én sokkal felszabadultabb voltam. És szabad. Amit élveztem is, meg nem is, nagyon szégyelltem, hogy egyedül vagyok. Pedig hagynom kellett volna magamat szenvedni. És minden nap, minden órában a fejemben van, valamiért mindig gondolok rá. Néha abban reménykedem, hogy az utcán járva látja a logó-kat és arról én jutok az eszébe. Én voltam az első az életében, de akkor még nem tudtam kifejezni a szerelmemet, és óriási hibát követtem el azzal, hogy kislányos maradtam, pedig belül már nő voltam, csak nem hozta ki belőlem a nőt, én meg nem mertem bátornak lenni. Nem magamat adtam, hanem nagyon visszafogtam magam. Később kellett volna találkoznunk. Sokkal. Olvasom a régi írásait, és áthatja a szívemet ez a szerelem. Talán ezt hajtom, ezt keresem. Bár újat már nem akarok az életemben nagyon. Soha senki nem tud ilyen őszinte érzést adni, mint ő akkor nekem. Viszont én nagyon elcsesztem, de akkor sem maradtunk volna együtt, ha mindent jól csinálok, mert én voltam neki az első. Ő nekem az ötödik-hatodik. Nem voltam azért arányosan ennél tapaszaltabb, csak ő nekem akkor kisfiús volt, és valahogy nem mertem azt a nőt adni, aki akkor már voltam. Játszottam a kislányos szerelmest, közben pedig érett gondolataim voltak. Idomultam az ő viselkedéséhez, ami nagy hiba volt, mert aztán ő is idomult vissza hozzám, és mindketten azzal rontottuk el, hogy nem mertünk igaziak lenni.
Most már mindegy, eltelt az utolsó találkozás óta 11 év. Még egyszer összefutottunk, az esküvőm előtt. Akkor jártunk jegyesoktatásra a templomba, és miután találkoztam a barátnőmmel, siettem, hogy nehogy elkéssek. De amikor megláttam őt, eléugrottam. Azt hiszem akkor még azzal a csajjal volt, akiért elhagyott. Beszélgettünk, és viccesen mondta, hogy na, nehogy aztán felbontsam az eljegyzésedet. Ugyanolyan kisfiúsan, zavarosan, mint ahogy nem illett hozzá. Sajnos ezt hoztam ki belőle akkor is. Most már ennyi év elteltével tuti nem, de mindig volt benne valami gátlásosság, pedig jó ember, jó pasi. De itt él a szívemben, és kérem az égieket, hogy hadd találkozzak vele véletlen. Kérlek, Te Isten, Te Angyal, Te Gondviselő. Szeretném a szemét látni. Lehetett volna közös jövőnk. De nagyon fájdalmas döntés volt, hogy inkább ne. Sokat-sokat sírtam, és milliószor bocsánatot kértem, ma 12 éves lenne. De élhettem volna a tesómmal egy szobában vele. Nyomor a köbön lett volna, és szegény kicsi sínylette volna meg. Mai eszemmel vállalnám. Egyszer kérdeztem a barátnőmet, hogy akkor miért nem úgy gondolkodtam, mint ahogy ma? Mennyivel magabiztosabb és határozottabb lettem volna. És mennyivel egyszerűbb lett volna. Erre azt mondta a barátnőm, hogy ha akkor ilyen lettem volna, ma nem ilyen lennék. Ehhez kellett egy bizonyos időt megérni.
Remény!!! :-)
2011 február 13. | Szerző: lafemme1
Úgy látszik, hogy visszatért belém az élet. Tegnap elég mozgalmas napunk volt, jöttünk-mentünk, ma egy kicsit vásárolgattam, ki az a bolond, aki kihagyja a jó kis bőrcsizma akciókat tél végén. Igazán ez csak a dolog tárgyi része, ami csak pontot tesz a jólét végére.
Kedden találkozom az egyik vágyammal. Most nagyon várom, ami azért meglepő, mert az elmúlt hónapokban egyáltalán nem éreztem késztetést rá, és ezért nem is firtattam a találkozást. Műérzésből nem szexelek. De most már jó pár napja érzem azt a jóleső izgalmat, hogy nekünk találkoznunk kell. Úgyhogy a holnapot féllábbal is kibírom, aztán jöhet a készülődés. Végre nőnek érzem magam, úgy, mint egy-két éve. Furcsa érzés, de ez tényleg én vagyok. Kell ez a Titok az életemben, és ebbe senki nem szólhat bele. Aki tud róla, az biztos nem fog negatív véleményt mondani, mert tudom, kinek szabad elmondani. Drága barátosném is hasonló cipőben volt, és ő pont ugyanúgy érzett, mint én most. Kellett, és nem azért, mert rossz a társunk. Mert nők vagyunk, akiknek a vágyaik teljesültek. Lehet, hogy sokan elítélik. Talán azok, akik olyan párra találtak, akik megadják nekik azt a szexet, amire vágynak. El tudnám képzelni én is a sok-sok szexet itthon a saját társammal, de valahogy más. Ő egy baromi nyugodt ember, és ismerkedésünk elején már leállított, hogy nyugi. És úgy maradtam. Talán azok is elítélik, akik ugyan szenvednek otthon, és inkább besavanyodnak, minthogy néha-néha merészségre szánják magukat. Szerintem minden ember (mindegy hogy nő vagy férfi) megérdemli, hogy akár titokban, akár nem, de az orgazmust olyan szinten élje meg, ahogy azt a teste is megérdemli. Mert baromi jó érzés és utána szárnyal az ember. Nem szabad az érzéseket visszaszorítani, viszont nagyon tapintatosan kell ezt csinálni, ha titok. Azt nem mondom, hogy okosan, mert már eleve a helyzet nem okos. Aminek én nagyon örülök, hogy a vágyam is olyan, aki a kellemes együttlétért találkozik velem, és nem azért, hogy elváljak és elhagyjam a családomat. Nincs számonkérés, nincs magyarázkodás, ha kellünk egymásnak, keressük egymást. Ha nem, akkor pár hónap kimaradás van, de utána nincs miért keresni a szavakat. Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Én rég roncs lennék, ha nem tudnék néha-néha kitörni.
Várom a keddet…
Lendületben!
2011 február 9. | Szerző: lafemme1
Úgy tűnik, hogy rendeződni látszanak a dolgaim. Próbálok segíteni, ugyan ez most már nemcsak rajtam múlik, de én megtettem, amit meg kellett tennem. Felajánlottam a segítségemet őszintén, elmondva, hogy én indítottam a lavinát. Két napig háborgott a lelkem, és tudtam, hogy elébe kell menni annak, amit elrontottam. Egy angyal a leányzó, és tiszta szívemből szeretnék segíteni. Úgy érzem, hogy az Isten velem van. Tényleg. Mikor nagyon elbízom magam, hogy igen, jó vagyok, akkor utána mindig ad egy olyan feladatot, ami ugyan megoldható, de verejtékezek. És ez az életemben mindig is így volt, sajnos csak most felnőttkoromra jöttem erre rá, hogy nem szabad a sültgalambot várni. És amióta ezt tudatosan figyelem, tudatosan értékelem is. És megélem a rosszat úgy, ahogy megérdemlem. Néha úgy érzem, hogy az angyalok vagy az Isten a tenyerén hordoz, mert sosem kaptam meg és soha nem is fogom megkapni a teljes vágyamat, de azért néha kapok belőlük kóstolót. És ami a legfontosabb számomra, hogy legtöbbször akkor kulcsolom imára a kezem, amikor megköszönök valamit valakinek. Mert valami vagy valaki biztosan létezik, valami értelme van annak, hogy ennyi mindent érzek és tapasztalok. Hogy volt régi életem, és lesz jövőm. Biztos vagyok benne, hogy előző életemben nagy szenvedélyben éltem, amit a mostani életemben nem kapok meg mindig. Ezt majd pár éven belül tisztázom is. Tudni szeretném.
Ma megint jött az egyik plátói vágyam. Hát bolond vagyok én, de imádom. Persze csak ilyen keretek közt, hogy látom a szemét, ahogy ráncolja gondterhelt arcát, aztán mosolyogva odajön. Semmi kikezdés, de mmindig valami kedves szó. Hm… Kisímítanám a homlokán a ráncot! :-))) Egyszerű ember, és a tekintete.
Hoppá! Ma reggel megint összefutottam a köszönésügyilegfura alakkal. Hát mosolyogva köszönt jó reggelt-et, mintha ez mindig is természetes lett volna. Persze én hűvösen visszaköszönök, bunkó nem vagyok, mégis örülök, hogy most megint kénytelen az arcomba nézni. Azzal kezdődött még kb. három éve, hogy jöttem-mentem a picurokkal és még babakocsis állapot volt. Hogy miért, azt nem tudom, de az első találkozáskor ledöbbentem, hogy mit keres egy ilyen kaliberű pasi itt a környéken. És ilyet már évek óta nem csináltam, de utánanéztem. Ezt soha nem szoktam, nem lihegek én látványosan senki után, de akkor utána kellett néznem. Ez megtörtént még egyszer talán, és azóta basszus, mintha elvágták volna. Ha nem szomszéddal volt, akkor keresztül nézett rajtam. Nem köszönt. Én meg csodálkoztam, mert tudtam, hogy ennek semmi jelentősége nincs és csodálkoztam, hogy mi ez a taplóság. Abból a korból mindketten kinőttünk, hogy nem merünk köszönni. Akkor meg? Túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a dolognak, de valami fura vibrálást érzek és nem lent, hanem a szívemben. Ez már komoly dolog. Valami különös érzés fog el, ami a lényéből adódhat. Az a magabiztosság, az a szép szem, az az erő, ami látszódik rajta.
Most a háttérben ENYA-t hallgatok, nem tudom, hogyan tudom ide feltölteni, de majd megtanulom.
Szóval visszatérve a plátóihoz, úgy érzem, megtaláltuk egymást. Plátóilag. És ennyi elég, bőven. Nem akarom én az életemet felforgatni, a másét viszont tiszteletben tartom. De gondolatban mint a hurrikán… 🙂 Így szép az élet!
:-(
2011 február 7. | Szerző: lafemme1
Ezt a napot legszívesebben elfelejteném. De nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani, csak idő kérdése. És vállalom, ha valamit elrontottam, akkor majd fizetek. Ennél vannak rosszabb dolgok a világban, nem hinném, hogy tragikus, de segítenem kell ahhoz, hogy jóvátegyem. Idővel megoldódik, de addig is nekem kell megoldanom. Néha úgy érzem, hogy összekuszálódnak a dolgaim, hülyeségeket csinálok de sorozatban, pedig tudom, hogy nem jól csinálom. És mégis. De mire odaérek, addigra már mindegy.
Holnaptól megfontolt leszek. Képeznem kell magam, mert néha felületesen dolgozok. Rutinból, ami nem elég. Ezt így nem lehet csinálni, ha így maradok, akkor az olyan, mintha az ember visszabutulna. Pedig meg tudom tanulni, csak a lendület nincs meg. De rájöttem, hogy ahhoz, hogy jól csináljam, újra kell tanulni dolgokat.
Beszéltem a vágyammal, valószínű, hogy jövő héten találkozunk.Kíváncsi vagyok, mert lassan egy éve nem találkoztunk. Fura érzés, de várom. Igencsak rámfér, és vissza kell jönnie a nőiességemnek. És akkor így leszek egész. El sem tudom képzelni, hogy férfi lesz a közelemben! Igazi csók, igazi érintések, semmi cicó.
Itton uncsi. Nagyon. Úgyhogy a jövő az a sport. Meg szeretném kérni a vágyamat, hogy vigyen el oda, ahol tudok magamnak venni cipőt, ruhát ehhez. Remélem, hogy összejön. Ha nem, akkor egyedül megyek, de abból nagy eltévedés lesz. Az az egyetlen, amitől tartok, hogy a sok körforgalomból a jóból menjek ki.
Jaj, annyira el tudom rontani a dolgokat. Tudom, hogy ezt jobban is tudnám csinálni. Januárban nagyon aktív voltam, de most valahogy kicsúszott a kezemből a lendület. Miért? Ez egy figyelmeztetés, hogy nem elég várni a sült galambot, meg kell dolgozni érte. Amit ugyan megteszek, de ha nem belülről jön, akkor szétcsúszok.
Itthon nincs csók, nincs finom simogatás. Lehetne, de nem kívánom. Nincs férfiillat, nincs izgalom, nincs lendület. Ugyan soha nem is volt, de megalkudtam már az elején. Családért cserébe kaptam egy társat. És néha jó volt a szex, de csak akkor, ha én voltam lendületben. Istenem, ha tudná, hogy milyen extázist tudok átélni mással. És az nekem milyen jó! De szerintem minden elismerés az enyém, hogy el tudom őt viselni.
Jön a tavasz! (?)
2011 február 6. | Szerző: lafemme1
Ma megérintett a tavasz illata. Úgyhogy már agyalok is, hogyan tudnám a következő évszakot köszönteni. Egy kellemes együttlétre gondolok, és szerintem jövő hét után megszervezem. A régivel, már hiányzik. Tulajdonképpen mindig is hiányzott, csak olyan sok minden közbejön, utoljára nem is tudom, hogy mikor unatkoztam. Most is szólhatnék neki, de nem akarom már ezredszerre beígérni magamat. Mert mi van, ha meggondolom magam? Ha már tuti, hogy nem dolgozok, na akkor szólok. Hogy mi hiányzik? A csókja, az érintése, a teste, a beszéde, a pillantása, a lazasága. A szeretősége. Hogy ő olyan, akire lehet számítani. Ellenben velem, mert eléggé zűrös vagyok. Nekem ez az élet része, a vitaminom. Így visszagondolva azóta nem is érzem nagyon nőnek magam. Amikor sűrűbben találkoztunk, akkor az egekben voltam, szétfeszített az energia, boldog voltam, hogy van. Sőt, még féltékeny is voltam rá, pedig ez baromság. És lelkileg belelovaltam magam, áthágtam azt a határt, amit nem szabad. Persze ezt nem mondtam neki. Olyankor visszavonultam. Irigylem az életmódját, hogy olyan, amilyen. Azért ragaszkodom hozzá, mert ő megadta nekem azt, amitől egésszé váltam. És ezért nagyon hálás vagyok neki, csak az utóbbi évben ezt nem nagyon mertem kifejezni, ezért nem is találkoztam vele. De most fel kell lélegeznem, nem szabad a félelmembe belefulladni, hogy lebukok. Nem fogok, akkor sem buktam le, okosan kell csinálnom, szerveznem. Ahogy írok róla, rájövök, hogy mennyire hiányzik.
Megint
2011 február 4. | Szerző: lafemme1
Őrület! Megismétlődött az, ami a múltkor. Bementem a kapun, jöttek a szomszédok és ő. Köszönt, én is mindenkinek. Gondoltam, érdekes, ha csak mi ketten vagyunk az utcán, és van kb. 5 m közöttünk, nem köszönsz, csak valamerre elfele, rám is, meg nem is nézel. Nem mersz köszönni, de most kénytelen vagy, mi? Aztán a sors úgy hozta kb. 3 másodpercre, hogy én baloldalt mentem a kávémért, ő jobboldalt kb. 5 méterre telefonálva, rámnézve és gyorsan a földre nézve továbbmegy. Erre tegnap reggel a kapunál megint sikerült összefutni, és megint kénytelen volt köszönni, vidáman, jó reggelt. Hát mit kezdjek ezzel? Nem értem. Menni vagy nem menni? Köszönni vagy nem köszönni? És ami zavar: egy férfi előre köszön, és gondolom jóval idősebb is, mint én, nem tanították meg neki?
Ma szerelmes vagyok a világba. Mindenbe!
Sinen vagyok!
2011 március 8. | Szerző: lafemme1
Pár nap, és jöhet az, amit vártam. Nagyon tanulságos volt a múlt hónap, érzem magamon, hogy azóta sokkal, de sokkal tudatosabban dolgozok, lazább vagyok, és nem görcsölök. A holnapom egy kicsit hosszú lesz, de a csütörtök és a péntek az én napom lesz. A szombatot meg izgalommal várom. Aztán jöhet utána három nap pihi.
Azt hiszem, hogy két év kellett ahhoz, hogy kialakítsam magamat. Bíznak bennem, számítanak rám, hisznek nekem, mert jót teszek. Élvezem minden percét, bármennyire is fárasztó. A szemek beszélnek. Néha én is csodálkozom, hogy tudom ezt napi tíz órában csinálni úgy, hogy korán kelek, későn fekszek. Mert most a lelkemben lendület van.
De valamit még mindig nem találtam meg. Vagy valakit. Ebben űr van bennem. Itthon most nyugi van, nagyon szar heteken vagyunk túl, de megbeszéltük. Én is túlreagálok néha dolgokat, de könyörgöm! Mondtam valaha, hogy tökéletes vagyok? Sőt… Én így szeretek élni, mert ez a rosszaság az énem része, és ha elkezdek itt édi-bédi ruhát felvenni az arcomra, akkor beszűkülök és nyűgös leszek. Szeretek belül vagány lenni, mert a tükörbe nézve tudom, hogy így születtem, így vagyok én és így akarok élni. Dehogy akarok én válni, dehogy akarom önmagamat megvalósítani és keresni az utamat. Járom az utam, csak egy zavar, hogy VALAKI hiányzik. Semmi másra nem vágyok, csak arra, akivel testileg-lelkileg egy húron pendülök. Nem tudom még mindig, hogy miért van bennem ez. Talán tényleg előző életemből jutott ez az érzés.
Pár nap múlva bemegyek a városba, és sétálni fogok. Nézelődni, ügyet intézni, figyelni az embereket. Ezt mindig nagyon szerettem. Villamoson ülve, arcokat olvasni. Vajon rólam mit olvashattak le? Könyvesboltba, ruhaboltba, mindenfelé fogok menni, és beszippantom a belváros szmogos illatát. És figyelni, hogy vajon megtalálnám-e az emberemet. Vágyok utána nagyon, és akárhol is van, tudom, hogy itt kell lennie. Csak túl merev vagyok. Felveszem a hivatalos arcomat, és onnantól kezdve nincs közelítés. Csakhát mindenkinek nem adom könnyen a belsőmet.. Ugye megtalálom?
Oldal ajánlása emailben
X