Megint hétfőre várva…
2011 január 30. | Szerző: lafemme1
Megint nincs vasárnapi depi, úgy látszik, hiányzik az “esemény”. Nyugis hétvége, szeretetben, főzésben, takarításban, levegőzésben gazdag. És megint várom a hétfő reggelt, hogy azokkal lehessek péntekig, akikkel jól érzem magam. Tudom, hogy fárasztó lesz, de ha minden hétvégén így alakul a feltöltődésem, akkor megéri.
Vasárnap délután szöget ütött a fejembe valami. Hogy sokkal, de sokkal többet ki tudnék magamból hozni, ha nem lennék ilyen önsanyargató. Hogy kapálózhatnék más munkáért, simán sikerülne, de akkor ami most van, az nagyon-nagyon hiányozna. Bár amilyen aktív életet élek, valószínű, hogy a sok papírmunka lehet, hogy jobban felizgatna… Mindegy, ezt a részét hagyom most. Mivel elég önbizalomhiányos vagyok, sokszor nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. Most a nem akaromnál tartok, mondjuk kb. öt év múlva, lehet, hogy elkezdek finoman törtetni. Én mindig azt tartottam helyesnek, hogy pincétől a padlásig. Ha egy ötemeletes szintben gondolkozom, akkor most vagyok a második szintnél, és a harmadik szinthet szeretnék jutni legközelebb.
Mert a héten volt egy példa, erről jutott az eszembe. Amikor hirtelen valaki kicsit is feljebb kerül (legalábbis szerinte), akkor megváltozik. Azt hiszi, hogy sokkal könnyebb munkája lesz, mert már nem ezt az általa nagyon unalmasnak tartott dolgot csinálja, viszont most úgy érzi, hogy baromira tud tanácsot adni, hogy ezt mi hogy tegyük. Meg kell mondanom, hogy ilyen katasztrófális tanácsadást még az életemben nem láttam, és úgy érzem, hogy ezt valahol jeleznem kell. Engem nem érdekel, mert sosem hódoltam be a szimpátiának, és magabiztosan végzem a munkámat. De milyen lenne egy tanácsadónak tanácsot adnom a régi ismeretségre való tekintettel? Pedig nagyon ráférne. Attól félek, hogy lerúgják majd a magas lóról, pedig olyan nagy lelkesedéssel futott neki ennek a munkának. De elrontja, elrontotta az első perctől kezdve. Ennek nem lesz jó vége, csak azokat sajnálom, akik ennek szenvedő alanyai lehetnek. Mert ez nem támogatás, ez b…..gatás.
És ha én elhatároznám, hogy igen, ezt szeretném csinálni, ezerszer jobban, lélekkel, emberséggel végezném, úgy, ahogy megérdemlik az emberek, hogy segítsek nekik, hogy feloldódjanak és szabadon szárnyaljanak a munkájukban. Hogy ha már valaki muszályból csinálja, akkor úgy csinálja, hogy mindenkinek egy kellemes élmény legyen, ne egy görcsös megfelelni akarás. És most mindegy, milyen munkáról beszélek, ez mindenre vonatkozik. Mert ha merevek vagyunk, mereven meg akarunk felelni, mereven teljesíteni akarunk, egyszercsak eltörünk…
Várom a holnapot!
2011 január 23. | Szerző: lafemme1
Vasárnap este van, semmi nyoma a vasárnapi depimnek. Régen még előfordult, aztán megbeszéltem magammal, hogy ez így nem megy, nem olyan rossz a helyzetem, hogy egész vasárnap görcsös gyomorral kínlódjam végig a szabadidőmet. Fontolgattam, hogy vajon mi rossz vár rám hétfőn? Más mint a többi napon? Csak azért mert hétfő? A többi napon miért nem? Akkor elég nekem egy óra nyugalom és másnap pihent vagyok. Vasárnap megadatik az, hogy majd 14-15 órát pihenjek, és mégsem érzem jól magam. És pénteken miért ugrok vidámabban ki az ágyból?
Őrlődtem, őrlődtem, és lenyugodtam. Találtam olyan pontot a hétfőben, ami jó, amit várok, és most itt ülök és szívesen gondolok a reggeli kávémra, amit már várok, hogy megigyak. És tudom, hogy hideg lesz, csípős lesz, sötét lesz talán, de jó napom lesz, mert terveim vannak holnapra.
Huss mindenkinek vasárnap esti depresszió!
Persze aztán ismerem magam. Reggel felkelek, elkészítem a kávémat, és kb. 10 percig azon gondolkozom, hogy melyik az a munka 10-14 óráig, ahol ugyanennyi havi fizetésért dolgozhatok. De akkor is szívesen megyek!
Már megint…
2011 január 18. | Szerző: lafemme1
Megint találkozott az életünk az egyik vágyammal. Most úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, viszont nagyon jó lett volna, ha akkor ilyen felnőttesen érzek. Sajnos ez úgy tűnik, hogy csak plátói. Három a magyar igazság, háromszor futottunk össze. Először csak messziről, mosolygott, mintha köszönt volna, de valahogy mindig mosolyra fakad a szemem, ha meglátom. Aztán egy fél óra múlva már előttem landolt, pedig azt hittem, hogy másnak lesz szerencséje, és mondott valami furát, hogy “én hagyom magam” vagy “nem szoktam ellenkezni”. Nem a szexről beszéltünk, de nem is én lennék, ha én nem arra gondoltam volna. Hm, simán hozzásimulnék. Érdekes, hogy ilyenkor valahogy kiegyenesedik az ember, hogy láthatóbbá váljon, hogy a nőies vonalak még nőiesebbek legyenek. Aztán estefelé is kérdeztem valamit tőle, és csak ámult-bámult. Imádom. És nekem most ennyi elég. De egy idő után nem lesz elég. Ismerem magamat. Álmodozok, vágyakozok, aztán mikor jó pár hónap múlva látom, hogy ugyanitt tartok, akkor keresek másik álmodoznivalót. És ez így megy életem végéig. Ez borzasztó, nem? Hogy annyi vágy szorul belém, annyira kapni akarok egy férfit, hogy a vágyakozásban elszürkülök. Ugye van remény? Legyen!
Jön a tavasz…
2011 január 16. | Szerző: lafemme1
Ma nagyon nyűgös vagyok. Érzem, hogy jön a tavasz, bár tudom, hogy jön még a hideg, de rámjött az az érzés, hogy menni-menni-mennni. Mivel ezzel az érzéssel a családban egyedül vagyok általában, ebben az évben már egyedül elmegyek. Ha mehetnékem van, akkor elmegyek vagy futni, vagy úszni, de nem itthon rohadni. Hacsak két órácskára is, de muszáj, különben megint bedilizek, és úgy érzem, hogy megint úgy élek, ahogy nem kellene. Ilyenkor belülről feszít valami, és leülök, pihenek, közben meg mennék-mennék. Mivel társasági ember vagyok, egyedül nem szeretek elmenni sehová, de most már muszáj lesz. És így mindenkinek teljesül a vágya. Aki akar otthon marad, aki akar az megy.
Hétvégén is emberekre vágyom, és talán az a baj, hogy ha nem vagyok társaságban, szétrobbanok a vágytól, hogy nekem most mennem kell az emberek közé. Hétköznap ezt megkapom, de úgy látszik, már hétvégén is kell. Annyira nagy baj, hogy szeretek emberek között lenni? Egyedül is szeretek lenni, mint ahogy most is így vagyok, de amikor kisüt a nap, rámtör a vágy. És ha csak egy órát is szabadon vagyok, lecsillapodok. Hogy miért érzem így? Mert úton akarok lenni, mert azt akarom, hogy lássanak, észrevegyenek, és én is észre akarom venni a többieket. És ha végigjártam az utamat, gyorsan hazamenni, és nyugiban lenni.
Lehet, hogy az van bennem, hogy így soha nem találom meg a vágyamat? Mikor régen az ember azért ment el bulizni, nehogy elszalassza a herceget? Vagy csak keresni egy arcot, egy testet, akire gondolni tudok, akire szükségem van, hogy a fejemben kialakuljon a vágyam képe? És ennyire beteg leszek attól, ha a héten kétszer ez a lehetőség nem adódik meg nekem? Azt hiszem, ez régen is így volt, és nagyon feszült voltam ettől a helyzettől. Úgyhogy ezen kell változtatnom.
Egyedül…
2011 január 14. | Szerző: lafemme1
Egyedül vagyok. Csend van. Nyugalom van. Holnap találkozom drága szeretteimmel, akikkel úgy érzem, hogy nagyon jót fogunk beszélgetni. Valamelyik héten átfutott az agyamon, hogy mindig csak sietve találkozunk az utóbbi hetekben, családostul, mi lenne, ha csak mi beszélgetnénk valahol, ahol nincsenek zavaró tényezők. És láss csodát, ez az álmom is teljesült. Ez már legalább a harmadik dolog ebben az évben, ami magától teljesült. Illetve magamtól. Most látom csak, hogy mennyit ártottam magamnak azzal, hogy beszűkültem. És ha csak egy kicsit is figyelek kifelé, máris előttem a világ. És nem kell ezért erőfeszítést tennem, hanem feldobok egy labdát, és elkapják. Mert mindig elkapják, csak annyira belefáradtam magamba tavaly, hogy tehernek éreztem mindent, ami nem itthon történik.
Csak azt nem tudom, hogy mi legyen a vágyammal? Hagyjam pihenni? Hisz eddig is hagytam. Félelemből? Nemakarásból? Már olyan rég volt ilyen, hogy nem tudom elképzelni, hogy jó lehet. Fura. Belül égek a szeretettől, a jóléttől, de ezen még csiszolnom kell. Hagyok időt erre, mást úgysem tehetek. De minden egyes nappal közelebb kerülök a jó állapothoz, érzem. És én most szép lassan szeretném ezt elérni, semmi sietség, semmi hirtelen feltámadás. Ha érzem, hogy most, akkor megteszem, és tuti, hogy jó lesz. Olyan rég volt jó. Akkor aztán elememben voltam, mindenre volt energiám. Egy kis szex annyi erőt adott, hogy elég volt egy hétre, viszont akkoriban sűrűbben akartam. Minél ritkábban szexelek, annál kevesebb van bennem. Nem hiába ősi dolog ez.
Vajon miért?
2011 január 12. | Szerző: lafemme1
Van valaki, aki nem köszön nekem. Illetve a szemével igen, de látom a habozást, hogy nem jön ki a száján, hogy SZIA. Pedig látásból ismer, találkoztunk már mint “szomszédok”. Olyan érzésem van, mint kamaszkoromban, amikor mindenkinek lazán köszöntem, de annak a srácnak, aki tetszett, sohasem mertem köszönni, vagy ha igen, fülig pirultam. Ez most nekem olyan, csak a felnőttes kiadásban. Van mondjuk három szomszéd, abból az egyik ő, mindenki hangosan köszön nekem, csak ő néz csendben a szemembe. Mindenkinek köszönök, hogy sziasztok, még az egyiknek külön, hogy hello, de ez a nem köszönő nem reagál, csak néz. Na, ez meg mi? Hisz már nem vagyunk kicsik, kamaszok, simán belefér egy köszönés, ami nem jelent semmi plusszt, de ezt nem kapom meg tőle. Csak a csendben nézést. Így jártam. Gondolkozom, próbálom több oldalról megfejteni. Ha tetszem neki, akkor pláne kéne köszönnie (hisz nem vagyunk már gyerekek), ha nem szimpatizál velem, akkor meg nem kéne gondot okoznia a köszönésnek. Számomra megfejthetetlen dolog ez.
Megint egy jó nap…
2011 január 11. | Szerző: lafemme1
Valahogy semmi sem tudja elrontani a kedvemet, és ahogy azt magamtól elvártam, szinte semmi erőfeszítés nélkül ÉLEK. És ahogy ezt mások lereagálják, hát az csúcs. Pedig nem vagyok harsányabb, nem teszem magamat vidámmá, egyszerűen a belülről jövő megelégedés. És hogy kezd visszanőni a hajam. Na kérem, így már rendben van, így már nőnek érzem magam. Van, akinek nagyon jól áll a rövid, rövidebb haj, de ahogy belenéztem a tükörbe, minden eszembe jutott, csak az nem, hogy nő vagyok. És most két hónap után rendeződök. Fura, hogy kb. két hétre rá egy hétig beteg voltam. Ha a lelkemben rosszul vagyok, a testem így reagál rá.
Érezted már, hogy ülsz, és tudod, hogy figyelnek, de úgy csinálsz, mintha nem is vennéd észre, vagy nem is lenne ott? Nem is tudtam, hogy ilyen jól látok a szemem sarkából. Előbújt a vágy, az a természetes tetszeni akarás, minden hátsó gondolat nélkül. Csak annyira van szükségem, hogy figyelni tudjak rá, a szemére, a hangjára, és hogy beszéljen hozzám. Ez nekem már lelki orgazmus, Isten őrízzen, hogy tőle többet akarjak. Gondolatban előfordult már, de mint az előző írásomban említettem, rám nem mutogassanak. És hosszabb távon ez így jó, semmi kellemetlenség, max. csak álmodozás.
Aztán vannak az “ismeretlenek”, akik nem érdekelnek, de látom rajtuk, hogy fordítva viszont én érdeklem őket. Annyira diplomatikus tudok lenni velük, hogy miközben beszélek, csodálkozom, hogy miért nem színésznőnek mentem. Udvariasan kimért vagyok, mosolygok. Ezek egyáltalán nem okoznak sem örömet, se nem hoznak több önbizalmat. Nekem az a pár ember a fontos, akikre szeretnék odafigyelni, akik után vágyakozok.
Hogy mire vágyok most? Hogy az a pár ember hozzám kerüljön és beszéljen, beszéljen, és nézzen a szemembe. Nagyon kellemes bizsergés van a testemben, ha meghallom a hangjukat. De még mindig ott tartok, hogy gondolatban az ölelésnél többet nem tudok elképzelni. Ez az ami hiányzik. Régen olyan jókat álmodoztam a szexről, de most leragadtam itt. Ezt még csiszolni kell!
Jó éjt, jó álmodozást!
Alakulóban folytatása
2011 január 10. | Szerző: lafemme1
Ma olyan napom volt, amilyen rég nem volt. Nem voltam fáradt, nem voltam nyűgös, és úgy érzem, hogy mindenkire figyeltem úgy, ahogy megérdemlik. Mert megérdemlik. Figyeltek rám is, és így még nagyobb vágyat éreztem, hogy “visszafigyeljek”. Nem akarom az apró mozzanatokat, pillanatokat elhessegetni. Fürödni akarok a mostban, mert különben olyan kiégett leszek, mint egy használatlan gépezet. És így, hogy titokban megnyílok, más is megnyílik. És nem érzem üresnek a napomat. Mert amikor üres volt, az volt bennem, hogy reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, este hazajövünk és alszunk. Észre sem vettem, hogy mi történik körülöttem, mert csak siettem, rohantam, és lebegtem a semmiben. Tavaly még senkinek nem kívántam boldog új évet januárban. Minek, gondoltam, én vagyok az ezredik. Most már igen, és hogy milyen jól esik mindenkinek, hogy érdeklődöm. Teljesen máshogy viszonyulok az emberekhez. Észrevettem őket. És így nem érzem üresnek magamat, és van miért várni lelkesen a holnapot. És azt is érzem, hogy látszik ez kívülről rajtam, hogy rendben vagyok, és ezért nagyon lelkesek az emberek. Imádom őket, egytől egyig.
Alakulóban!!!!
2011 január 9. | Szerző: lafemme1
Először is azzal kezdem, hogy a múltkori felsorolásomat folytatni szerettem volna, már majdnem a végére értem az egésznek, persze nem mentettem közben el, hanem csak írtam-írtam, és huss, az egész úgy ahogy volt, eltűnt. Annyira benne voltam az írásban, gondolkodás nélkül jött minden szó, még egyszer már erőltetettnek éreztem volna. De azért majd megpróbálom, csak akkor, ha szívből-lélekből jön. Ebből megtanultam, hogy a “mentés piszkozatként” gombnyomás egy életre szólhat.
Az utóbbi esztendőkhöz képest most vagyok a legjobb formámban! Ugyanúgy dolgozom, ugyanúgy élek, de érzem, hogy belülről változtam, magam mögött hagytam a nyafogós nőt.
Sok mindenre rájöttem. Szeretethiányban nem szenvedek, úgy érzem, hogy szeretnek, törődnek velem, foglalkoznak velem. Igen ám! De vajon az én szeretetem hogyan jut el másokhoz? Viszonzom-e én is úgy, ahogy szeretném? És láss csodát! Igen, viszonzom. Apránként mindenkivel, még nem 100%-os a dolog, de akiknek akartam adni a szeretetemből, az sikerült. Olyan nyugodtan készültem a karácsonyra, olyan áhítattal, semmi görcsösséggel, hogy bombajó lett! Ennyire jó összejövetelt el sem tudtam volna képzelni, még az sem zavart, hogy két ünnep között reggeltől estig dolgoztam. Első nap itthon és Anyánál tartottuk a karácsonyt, a második nap pedig jöttek hozzánk az általam nagyon szerettet kis család. Két évtizede hagyomány, a 25-e a mienk. Előző este előkészítettem a húsokat, másnap délelőtt minden ment, mint a karikacsapás, és tulajdonképpen déltől csak fürödtem a mámorban és szeretetben, egészen estig. Mai napig úgy emlékszem vissza erre meghitt napra, mint egy álomra. Délben ebéd, sötétedésig kedves és poénos beszélgetések, aztán a maradék társasággal még fürödni akartam ebben az álomban, és lekapcsoltam az összes lámpát, ki tudja melyik rádiót, talán a Petőfit hallgattuk egész nap, olyan szívhez szóló számok voltak, egy az egyig odavalóak, az összes mécsest és gyertyát meggyújtottam és beszélgettünk a sorsról, szeretetről, nem szeretetről, és mindenről, ami még eszünkbe jutott. Aztán jött még egy nap, de annyira jó volt az előző nap, hogy ott csak lebegtem a mámorban, már nem tudtam ott lenni szívvel-lélekkel. Lelki orgazmusom volt és ez azóta is tart!
No de mi van a szexszel? Húha, ezt így kell írnom? Mindegy, így írom. Emiatt egy kicsit aggódtam. Karácsonykor volt kétszer, aztán szilveszterkor. Megnyugodtam, mert előtte kb. egy hónapig nem volt. Nem kívántam magamat, tehát olyankor mást se kívánok. Visszatértek az érzéseim. Vágyat érzek! Álmodozom! Tudod, hogy mikor volt ilyen? Azt hiszem akkor, amikor még nem kerültem ennyire padlóra. (Nincs szerencsém, megint lefagyott!) Most érzem, hogy megint figyelek, érezni akarom a vágyat, azt a kínzó érzést. Lett volna alkalmam találkozni az egyik vágyammal, de megint nem volt hozzá kedvem. Vagy merszem, sajnos. De másra vágyok. Más testére, illatára, érintésére, csókjára.
Múlt héten láttam, hogy az egyik vágyam szimpatizál velem. Belegondoltam mindenféle romantikusból vaddá fajuló találkába, és nagyon jó volt. Ahogy turná az erős kezét a hajamba, és érezném a megfeszült testét. Ami érdekes számomra, hogy már nem az fontos, ami régen. Nem az a lényeg, hogy valaki belenyúljon a bugyimba, vagy megfogja a fenekemet, mellemet. Amikor elképzelem, az jár a fejemben, hogy közel állunk egymáshoz, a falhoz szorít, a fülembe liheg, a nyelvével nagyot csókol, és nekemfeszül, és nadrágon keresztül érzem a vágyát. Tovább nemigen akarok jutni. Gondolkodtam ezen, hogy miért? Mert most erre vágyok, és valószínű, hogy a való életben is erre vágynék. Isten őrízzen, hogy bárki magánéletébe beleszóljak. Igen, ott akarok lenni, de semmilyen következményt nem szeretnék, mert nekem is megvan a saját magam élete, amin változtatni nem szeretnék. Nem a balomon alvó urammal van a baj. Lehet, hogy vele is, de ugyanannyi baj van velem is. Itt nem hárítok, nem panaszkodok, hisz én sem akarok neki többet adni, mint amennyire vágyik, és én sem várok tőle mást, mint amit megszokott, mert akkor végleg különválnánk, ezért meg kár lenne. Nem szerelemből alakult ki ez az állapot, és ő ezt tudja is, hogy én már nem érzek iránta szerelmet, viszont szeretetet igen. Viszont ha más bevon a magánéletébe, akkor nekem annyi elég, hogy négyszemközt egymáséi vagyunk arra a pár percre, órára. Mi ebben a rossz? Vajon van benne rossz? Nem lehet egy kis intim zónám, ami csak az enyém ebben a családban? Kellene nekem azon görcsölnöm, hogy fúj, de rossz vagyok, és milyen hálátlan? Hisz ha van egy kis idő, amit csak magammal és a másikkal töltök, napokra, hetekre olyan pozitív dózist kap a szervezetem, hogy abból töltekezem, és ebből a pozitív energiából más is kap itthon. Muszáj nekik tudni, hogy miért? Muszáj megbántanom 20 embert azért, mert az életem kb. 5%-át nem a társadalmi elvárásoknak akarom szentelni? Ha ez így marad, senki nem szenved kárt. Viszont annál több energiát kapok, és ha nem kapom meg, ott fogok tartani, ahol ezt a blogot elkezdtem. Kiégve, sehogyan, üresen… Ha belenézek a tükörbe kb. már három-négy éve, nem látom a megbánást, hanem azt, hogy igen, te mindig így szerettél élni, egy ideig játszottad a tiszta lelket, bele is fáradtal. És amikor megint hagytam magamat olyannak lenni, persze kultúráltan, mint amilyennek lennem kell, hogy én legyek, olyan természetesen jól sikerültek a dolgok. Aztán a tavalyi év visszahúzott, imádott és persze fárasztó munkám sem tudott felvillanyozni, akkor a már említett magánéleti kiégés játszott velem. Egyszerűen hagynom kell, hogy ilyen legyek, mert olyan jólesik a vágy. Még ha néha fájdalmas is.
Viszont cafka sohasem leszek. Nem csinálok magamból bohócot, rám nem fognak soha mutogatni, hogy ez a nő ezzel meg azzal… Ilyen embert soha meg sem közelítek, akiről megszaglom, hogy közhírré téteti… Mivel a vágyam emberei nem sűrűn jönnek az életemben, ettől nem félek, de ebben a szüzies lányságomban az a jó, hogy van időm válogatni. Elég egy ember, akit még szerethetek ezen a módon, és nem hinném, hogy az a módja, hogy fűvel-fával.
Szeretek nő lenni: anya,mamakislánya,feleség,barátnő,szomszédnő,kolléganő,vásárló,ismerősvalahonnan,osztálytársnő
és szerető…
Visszatérés az élet nevű földre!
2011 február 1. | Szerző: lafemme1
A mai napom nagyon korán és nagyon vidáman kezdődött. Főleg annak örültem, hogy vége van a januárnak. Azt hiszem ez az a hónap, amit a naptárból kihagynék. Még decemberig jó a tél, de minden januárban untam már, de februárban már van remény, hogy lassan világosodnak a napok és itt a tavasz. Úgyhogy a nehezén túl vagyunk.
Van egy rossz szokásom évek óta. Télen valahogy nem tudok nőiesen öltözködni. Megfagy a lábam, végig nadrágban vagyok, és még rendes csizmát sincs kedvem felvenni, ami csinos lenne, hanem olyan átlagos, kényelmeset hordok. Ebben nem érzem nőiesnek magamat, ami a tél elején nem zavar, sőt, még örülök is neki, de így három hónap után már elég volt.
A lelkem nagyon jól volt ma is. Valahogy úgy érzem, hogy ebben az évben sínen vagyok. Végre van esélyem tudatosan tervezni anyagilag is. Bár a pénz érdekel a legkevésbé, viszont annyiban fontos csak, hogy biztonságot ad. És akkor ez a biztonság ki is hat az életemre. Ha a szeretetemet kifejezem, az sokkal nagyobb boldogságot ad, mint bármennyi pénz is. Tudom, ha szórnám a nemlétező pénzemet, csak mindenféle idétlen és drága ruhát vennék, és akkor sem lenne jobb izlésem. Most viszont érzem, hogy veszek egy-egy ruhadarabot, és szép lassan tényleg a legjobbakat választom. Nem túl cicomás, természetes és kényelmes. És passzol is hozzám. Csak így tovább.
Jó lesz a február, többet süt a nap, pár hétvége és sok baráttal-rokonnal együtt töltött hétvégék elé nézünk. Péntek estétől hétfő reggelig kincs az életem, és ez annyira feltölt, hogy könnyebb minden hétköznap. Persze, aztán jönnek a statisztikák, hol jó, hol nem, bár én egyáltalán nem érzem magam veszélyeztetve, szívvel, lélekkel dolgozom és semmiféle erőfeszítést nem teszek azóta, amióta rájöttem, hogy ha hagyom, hogy természetesen, görcsök nélkül dolgozzak, akkor minden jobban megy.
Oldal ajánlása emailben
X